Alkotások

Mert ez én vagyok

Bevezetés:

Nem tudom hogyan történt, csak arra emlékszem, hogy kábulatomból egy fiatalember keltett fel, és örömmel kiáltott: -Nézzétek ezt a csodálatos kiscsikót!- Már régen volt, de azt az arcot sohasem felejtem el. Szeme kéken csillogott, mikor rám nézett, haja a kint kopogó esőtől a szemébe lógott vizesen, arca telt volt, de mégis vékony, és bőre világos. Ruhája egyszerű volt. Egy sötétkék inget vett fel, amit betűrt farmerjába, és egy vastag bőrövet. Cipő nem volt rajta. Egy lámpást tartott a kezében, hogy lásson a sötét istállóba is. Hasam korgott, ezért megpróbáltam felállni, ami csak harmadszorra sikerül pálcika lábaimon (már alig vártam, hogy úgy megerősödjenek mint anyának). Az ösztöneim vezettek, és már folyt is le a torkomon a meleg tej. Mikor m ár úgy éreztem eleget ittam felpillantottam. Szemem az ablakra tévedt. A csillagok, ékesen ragyogtak a hold körül. Istállónk szedett -vedett volt, de biztonságot sugárzott. A falakról kopott már a festék, és a padláson is egerek motoszkálását lehetett hallani. Anya megszaglászott, én pedig megfordultam. Ott állt az ember, aki segített feleszmélni. Késöbb megtudtam, hogy a neve István. Megszólalt: -Szia! Olyan szép vagy. Legyen a neved Meery – így kaptam ezt a nevet. Boldog voltam, azt hittem az élet egyszerű, de tévedtem..

Első fejezet:

3 évvel később… 
Anyával, Mirával, és Szellővel, a fák hűsítő árnyékában legelésztünk. Tavasz első hete volt. Ma hajtottak ki a hosszú téli egyhangú napok után ide a zöldellő legelőre. A szél ágyan fújt, és virágillatot hozott magával. István jött be. Már elég magas volt, és még csak 16 éves. Kantárt tartott az egyik kezében, a másikra pedig egy nyereg volt fektetve. Láttam már ilyeneket. A többi lóra szokták rárakni. Utána pedig az emberek, ráülnek a hátukra, és azok a tüzes táltosok egy szempillantás alatt szolgává válnak. Megvetem, ezt a fajta alázatosságot. Azt hittem megint Szellőért jön, de nem.Felém tartott. Szemében szomorúság tükröződött. Mellém állt,letette a fűbe a nyerget (csak a kantár maradt a kezében.

-Szia!-Suttogta alig hallhatóan-Nem szerettem volna ezt a napot. Szánom magam, hogy ilyemit teszek veled, de muszáj! -A kantár felső részét összefogta, és azt a fém rudat akarta bele tuszkolni a számba. Összezrtam a fogaimat. Nem kellet volna engednem, de István be nyúlt a számba (ott ahol nincsen fogam), és szétfeszítette. A zabla hideg felületét éreztem a nyelvemen. Ekkor Sanyi, az isállófiú jelent meg a karám szélénél. A negyvenes éveiben lehetett.Bőre barna, haja fekete volt.Szeme gúnyosan csillogott.

-Mi van Pityu? Azt nem így kell! Poercelánt festesz, vagy lovat kantározol?!- Nehéz lépteivel felénk közeledett.István megfogta a nyerget (meg persze a nyeregalátétet),és puhána a hátamra rakta. Megilyedtem, ezért oldalazni kezdtem.Közben Sanyi hozzánk ért. A kantárszárat (ami eddig csak a nyakamban volt) Pityu kezébe adata.Ösztön szerűen megint odébb álltam.

-Rántsd meg Pista, nem látod, hogy megy?

- Dehogy rántom! - rivallt rá István. Sanyi mérgében megfogta, és akkorát rántott a száron, hogy lefejelte a kezét.

- Ostoba állat!- dühöngött, majd megfogta a hevedert, át csatolta a hasamon a nyereg másik oldalára, és akkorát húzott a felrántószíjakon, hogy az már fájt.Felgyűrődött a bőröm a heveder alatt.Nagyon csípett, hártra rúgtam, hogy kíhúzzam, de csak Sándortól kaptam a faomra egy nagy csapást.Előre indultam volna meg, ha nem István állt volna ott.Kék szeme szomorúan csillogott.

-Tessék, most már lovagolhatod, ha tudod!- Ezzel Sanyi visszatért a karám szélére, sonnan vizsgálta az eseményeket.István nem adta fel.Nekem (pedig bármennyire is új volt a helyzet) az a fogydalom fogant meg a fejemben, mely később rögeszmémmé vált,hogy semik mást, soha nem engedek a hátamra ülni, csakIstvánt. Neki pedig mindig készségesen viselkedek, és mindent megteszek, amit csak kér. István odavezettett a kerítés mellé. Lassan belenehezkedett a kengyelbe, és pedig megéreztem a súlyát, de erősen. Felállt, és a lehető legpuhábban ült bele a nyeregbe.Megfogta a antár szárát. Nem tudtam milyen jelzésekre  kell odafigyelnem, ezért sétálni kezdtem, de az első két lépés után István megrántotta a kantárszárat, és erősen hátra dőlt.Kicsit fájt a szám széle, és zavart a zabla. Megálltam. Lovasom most puhán az oldalamhoz tette. Megindultam, most már értettem, hogy melyik jelzés mit jelent.Sanyi a karám széléről csak bámulta kezességemet, de egy idő után megunta, és beleszólt:

-Miért nem szoktattad előbb a ynereghez? honnan tudtad, hogy nem fogja zavarni?-Kérdezte bámészkodva, de egy kis szemrehányás is kihallatszott a hangjából.

- Sehogyan, csak szerttem volna kipróbálni, hogyan viselkedik, de akkor őt nem igazán kell nyereg alá szoktatni.-Mosolygott István diadalittassan.

-Na akkor had üljek fel én is erre a csodalóra!- kérte Sanyi, bár a kérése inkább parancs volt. Csk próbáld meg és én abban a pillanatban földhözváglak. Gondoltam magamban.István leugrott, Sanyi pedig nagynehezen felmászott a nyxeregbe. Alig, hogy elhelyezkedett (de még a jobb kengyelt nem vette fel), én kirúgtam hátra, és éreztem, hogy megriadt lovasom a nyakamba zuhan.Mivel még mindig a hátamon volt elkezdtem pörögni. Majd még egyet bakkoltam, és máris megszabadultam a terhemtől.Snyi nehezen tápászkodott fel a földről, és közben barna szemében izzó láng lobbant.Egy szempillantás alatt elkapta a kantárszárat.Nem szerettem volna jobban felbosszantani, ezért nem ellenkeztem.Kezét meglendítette, és éppen szólásra (inkább kiabálásra) nyitotta a száját, mikor valaki megszólalt. A hang tulajdonosa pedig István apja. Ő volt a tulajdonosa itt mindennek (szóval ő volt az igazgató). Mély hangja megcsendült:

- Mit csinálsz avval a lóval Sándor?! Az egyik legesélyesebb telivér kancám a jöövőre nézve! Ha elrontod több milliós kárt okozol a versenyistállónak! Amúgy sem láttam, hogy fénlene az összes box! hát azért fizetlek, hogy verd a lovakat?